Hol is tartottam? Londoni pénzek, meg dollárok? Meg is kellett azt szerezni!
Nem nagyon akartuk húzni az időt másnap, igyekeztünk előző éjszakai mámorunkból e világba visszatérni és kifundálni a megfelelő tervet potenciális ügyfelünk megkopasztásához. A baj csak az, hogy szeretek kicsit megpihenni, mielőtt elfáradnék. Így egy biztonságos 40-80 perc alatt össze is szedtük magunkat.
Elsődleges szempont volt, hogy üzletet kínáljak, mivel világ életében nagy üzletelős akart volna lenni... egy olyan üzletet kellett kitalálni neki, amibe szívesen fektetne pénzt és nagy haszonnal kecsegtet. Azt tartottuk szemünk előtt, hogy mindenféleképpen olyan dolgot kell neki feldobni, amit szeret. Nagy nehezen feltörekvő emlékeim közül egyet kiragadván, beugrott: ruha. A ruha lesz az a dolog, amivel megfogjuk, mivel eszembe jutott, hogy a kis genya nagyon szeretett öltözködni.
Persze: volt pénz. Ugye mostmár az alapok megvoltak, tudtuk, hogy mi legyen a mézes madzag, már csak el kellett húznom előtte. Magyarán, egy hihető előadás kellett.
Héééj! - kiáltottam fel, mint akinek ötöse van a lottón-, nem kell ide semmi előadás, semmi! Hiszen előző nap megmondta, hogy mikor lesz otthon és mikor nem?! Ugyebár, hogy mikorra vigyem vissza majd a kis ötezret, amit becsületesen vissza akartam adni neki. Kigondoltam tehát egy új tervet.
Mégpedig: odamegyek, még mielőtt haza érne és az ügyefogyott nővérét kihasználva kiszolgálom magam :) Legalábbis megpróbálom. Mindent feltettem egy lapra –gondoltam -, de aztán rájöttem, hogy semmi bukni való nincs, mivel maximum azt mondja majd a nővérke, hogy: ne haragudj, de várd haza tesómat. Nem? Hát de! És legfeljebb majd akkor jöhet a B terv, a ruha- és divatiparba való betörésünk, a fesönvík és a catwalk, muhaha. (És mi lett volna az új márkanév? Rafkó Ármányi? Raccsi? R&R? Rafisz Vittyón? -a szerk.)
Na, nekiduráltam magam és minden határozottságom összegyűjtve odamentem a házhoz. Becsengettem, rövidesen jött is valaki. Nagyon reméltem, hogy az általam várt személy nyitja ismét az ajtót, ez alkalommal ugyebár gazdag balfasz nővérét, O. P.-t vártam. (Értsd: Ostoba Picsa. Hogy miért? Szegény annyira egyszerű, mint a százas szög. Egyszer teljes meggyőződésből azt mondta, hogy Barby akar lenni, mert annak a ribancnak mindene megvan! Na, őt vártam most.)
3, 2, 1, hopp: ez az én napom, yesss! Feltűnik Picsuska azzal a semmit mondó idióta vigyorral a fején, nyitja a kaput, meglát és köszön. Viszonozva köszöntését (két puszival meglocsolva, had legyen egy jó napja neki is) beléptem, és mint aki hazajött, megálltam, vártam, hogy csukja a kaput. Beszéltem hozzá, löktem a rizsát. Ő meg, mintha tényleg haza jöttem volna, csukta a kaput, ette a rizsát, kísért befelé. Én természetesen eleve a gyerek szobája felé vettem az irányt, s mire oda értünk O. P.-t teljesen meggyőztem mindenről, amiről akartam.
Átadtam elsősorban az előző napi zsákmányból ötezret. Mint becsületes barát: hoztam a tartozást. Majd rátértem a lényegre, hogy viszont kéne még pénz üzletre, de nyugodjon meg, a tesója tud mindenről, azért jöttem most, mert az üzlet nem vár, a tesóját egy üzenetben tájékoztatom mindenről! P. csak pislogott és itta szavaimat, nyelte, mint kacsa a nokedlit. Remek! Minden simán megy. Ültem balfasz szobájába a kezemben a kis ládikával. Szóltam P.-nek, hogy hozzon már papírt, tollat, hogy ugye tudjak üzenetet hagyni a tesójának, mert ugye a jó barátság alapja a pontos elszámolás. -Jajj! -kiállt fel P. azzal, hogy ő nem mer itt a szobába hozzá nyúlni semmihez, mert tesója leveszi a fejét, ne haragudjak, mindjárt jön, hoz a saját szobájából...Vuháháháháááá, visszhangzott bennem valami sátánihoz hasonló kacaj. Szabadszedés. Ez a szó jutott eszembe elsőnek.
Cselekedtem. A ládika kinyílt, a tartalom hullámzott előttem. Én meg belecsíptem megint abba a részbe, ahol a legsötétebb zöld színű volt a köteg. Gyors szüret, a ládikát becsuktam és a csipetet zippzáros zsebembe tettem. Nem is néztem mennyi lehetett, csak fogtam és tettem. Simán végeztem mire visszaért emez a kért papírral és tollal, még majdnem unatkozni is volt egy kis időm! Kezemben a toll és a papír, hagytam egy üzenetet. Igyekeztem tárgyilagos, no nem ppt-ben szerkesztett, de mégis figyelemfelkeltő „üzleti tervet prezentálni újdonsült üzlettársamnak". Pár mondatban leírtam neki, hogy:
- óriási üzlet van, vadonatúj márkás farmerok és egyéb ruhák vannak 100 forint per darab áron és kivettem egy kis pénzt, hogy vegyek egy 80-100 darabot bizniszre, hogy megnézzük, mennyire veszik, vagy mennyire nem. Nyugodj meg, csak olyan 10 000 forintnak megfelelő pénzt vettem ki, de megígérem neked, hogy megtriplázom! Visszaadom a pénzt, a hasznot pedig elfelezzük! Holnap jövök a pénzzel! Nyugi, minden rendben lesz!
Na én meg P. előtt kivettem frankón 50 dollárt, megmutogattam neki, hogy nééézd csak! Itt van az ötvenes! Ő látta! Minden! Na mondom már tanúm is van, hogy csak annyit vettem ki! Megnyugodtam. Királyság! És mint aki jól végezte dolgát, felpattantam, átadtam a ládikát, hogy tegye helyére. És persze nagy lelkesen és aggódva meghagyts a piccsnek, hogy mindenképp adja át ezt az üzenetet, mert nagyon fontos, vigyázzon rá. Háát! Megígérte.
Az aranybánya-ojjektumot elhagyva ki kellett lépjek, mert az előző nap újonnan vásárolt órámon láttam, hogy mindjárt annyi az idő, mint amit megbeszéltem előtte való nap balfasszal a találkozónkra. Ahogy az első keresztutcához értem, meg is láttam ezt a szerencsétlen hülyét, ahogy teker felém az utca másik vége felől a kis biciklijével –megjegyzem: már akkor valami aluvázas űrtecnológiás teflon 2000 cangája volt...
Hirtelen megtorpantam, nem is tudtam, mit csináljak. Egy hirtelen gondolattól vezérelve az egyik ott parkoló kocsi hátuljához guggoltam, mint valami szuper kém, majd ahogy haladt el mellettem, úgy araszoltam tovább-tovább. Megúsztam.
Hasonló rutinnal rendelkező haverom addigra már hívta is Z.-t. Szóval nem kellett sokat várnom: ahogy elhagyott a biciklijével, rá egy percre már kocsiba ültem.
Első utunk természetesen a bankhoz vezetett. A pénzt, ami a zippzáros zsebemben volt, ekkor még nem láttam, hogy mennyi. (Átváltani persze megint csak én mentem be, mert: -Ki az? Ó betűvel kezdődik a neve és a legjobban kamázza a lóvét?? -Ó, hát én!) Megérkezünk a citybe, a centrumba. Kocsiból ki, az ajtón be, a zöld lóvét be az ablakon, a magyar lóvét ki az ablakon. De még mennyit vazzeg! Sikeresen megdupláztuk az előző napi zsákmányt! Csupa százasok voltak. 2500-2600 dolcsi lehetett kb.
Kikocogtam, kifizettem a taxist bőőőven. Majd a spanommal útnak indultunk a délutánba, utána az éjszakába: ereszd el a hajamat felső fokon! Mai elterjedt verbális analógiával: a legfelsőbb szinteken! A mái napig nem tudnánk, hogy mi is történt azon az éjszakán, ha nem következett volna be az, amit a következő bejegyzésben olvashattok majd –de azt már csak legközelebb.
Elöljáróban annyit: nem volt egyszerű! Mire felébredtünk haveromnál, volt nálunk egy zsiguli kulcs, plussz a kertben a kulcshoz tartozó autó, még egy csomó kápé, órák-ékszerek-telefonok-ruhák, nem csekély mennyiségű bontatlan tömény szeszes italok, egy kisebbségi eredetű - látásból amúgy ismert - gyerek, valamint a zsiga hátsójába olyan 20 zsugorfóliányi üdítő...
Mára ennyi. Folyatása és zárása következik.
