Na, kedves blogolvasó fiatalok, idősebbek, lányok, fiúk, mindenki! Véget ért a húsvét.
A kellemetlen kölnik szaga is kezd teljesen elpárologni a sok alkoholos lélegzettől besűrűsödött levegőből. Ma szerda van (ha ez a poszt csütörtökön jelenik is meg…) és tegnap sikeresen eltávozott a nejem legutolsó kedves locsolója is.
Igen-igen: jól olvasod. Tegnap. Volt pofája idejönni bazzeg este 7-kor locsolkodni, kedden... Kedves feleségem rákérdezett, hogy hát Te merre jártál kedveském, hogy csak most vezetett erre utad? Mire ő kedvesen csak annyit böfögött fel, hogy ződerdőben.
Na mondom, veled is legalább olyan jó lesz beszélgetni, mint az összes többi locsolkodóval. Le is szartam, illedelmesen kezet fogtam, majd nejem társaságában végighallgattuk az amúgy igen lényegre törő, ámbár talán kicsit rövidkére sikerült versecskéjét, ami a következőképpen hangzott –szó szerint idézem:
-Na, ahogy mon’tam, ződerdőbe vótam, locsolkodni gyüttem. Jóva' ?
Az asszonykám pedig megértően és igyekezve szintén lényegre törően válaszolni, azt mondta: jóva'!
Megtörtént, aminek meg kellett történnie. Locsolkodás, evés, ivás, „jók a pogramok”, minden jó! Piszi-puszi, könnyes búcsú. Kész.
A sok kertészlegényt hallván azért nekem is beindult az agyam. Eszembe jutottak a régi őrültködések. Gyerekként szódás szifonokkal kergettük a lányokat. Persze nálam ez is csak ideig-óráig volt így. Kifejtem.
Talán már említettem valamelyik bejegyzésben, hogy versenyszerűen sportoltam. Neeem, nem sakkoztam, hanem küzdősportot űztem, méghozzá elég kiemelkedő teljesítménnyel és eredményekkel.
Tulajdonképpen a magam korosztályában (ifjúsági korosztály 18 éves korig) verhetetlen voltam, de már felnőtt korosztályban is nyertem több versenyt. Taroltam, mint egy buldózer. Nagyon sokan fel is figyeltek rám, olyanok is, akiknek lehet, nem szabadott volna.
Történt egyszer, hogy pont egy ilyen húsvét előtti, de mégis Húsvéti verseny elnevezésű viadalon hoztam a formám, megnyertem mindent, még felnőtt kategóriában is. Küzdelem: első hely itt is és ott is, plusz a legtechnikásabb versenyzői díjat is megkaptam! Pedig 130 kilósan nehéz lehet pörögni, sürögni-forogni, ugrani, csak nem nekem :) Fanatikus voltam, ami a sportot illeti.
Na, szóval, meg voltak az eredményhirdetések, mindenki megkapta, amit nyert, meg minden. Elindult a csapat hazafelé. Fenn a buszon nagy a zsibongás, beszéli mindenki a versenyen történteket. Én szokásomhoz híven egyedül ülök egy kétszemélyes ülésen, hallgatom a discman-em (akkor még az volt a trendi) és lazulok. Egyszer csak odaül mellém egy idegen. Egy "di csák, jajjj de sukár legény". Nagyon tudomást se akartam venni róla, mert ilyenkor én koncentrálok, összegzem a versenyen történteket. Viszont muszáj volt rá figyelnem, ugyanis megszólított és megkérdezte, hogy lenne-e pár szabad percem, mert szeretne velem beszélgetni. (Mint egy MF dzsehova tanúja, for the szerk. :) ). Na, azonnal elkezdtem terelni, hogy engem nem érdekel semmi ilyesmi, gondoltam meg akar téríteni vagy hasonló. Viszont véletlenül sem erről volt szó, mint az utólag kiderült.
Nagy rafináltan el kezdte nekem lökni a rizsát, hogy nagyon bejön neki amit csinálok, sokszor gratulál, meg minden. Kérdezte, hogy mivel vagyok elégedett, mivel nem vagyok elégedett a sporttal kapcsolatban stb. Itt rá is tapintott a lényegre. A pénz. Én meg persze fellélegezve, hogy nem Isten küldte le –ezúttal személyesen hozzám- a fiát, szóba is elegyedtem vele. Miért ne? Gondoltam, hiszen sportról van szó.
Mondtam, hogy elégedett vagyok a versenyek színvonalával, szervezettségével, a versenyzők számával, de nem vagyok elégedett azzal, hogy egy ilyen szintű sportolót, mint én, nem díjazzák semennyire ezen a téren. Tehát nincs pénz, ebből nem lehet megélni kategória. Természetesen sukár cshávó is egyetértett velem és felháborítónak találta, hogy egy olyan sportoló, aki a legnagyobb súlycsoportban ilyen látványosan végigveri a fél országot, nincs megfizetve. Óóó, gondoltam, milyen okos ez az ember! Pont úgy gondolkodik, mint én. Biztos van valami terve – ahogy nekem is volt – a profi sportolók támogatásának korszerűsítésére. Persze, hogy volt, de nem ám úgy, mint ahogy azt én gondoltam. Kicsit másképp. De tulajdonképpen egy azonnal kivitelezhető projektet tárt elém. Elő is adta a következőképpen:
- Mit szólnál hozzá ha egy kicsit felszoroznánk a locsolópénzedet a hétvégén? - kérdezte viccesen, de komolyan.
- Inkább hatványozzuk, ha lehet. - válaszoltam viccesen, de komolyan.
- Lenne egy kis meló, egy meccs. Benne vagy, hogy nem a te sportod szabályai szerint küzdj pénzért? Mehet, ami a csövön kifér és nincs bíró! - mondta.
Én meg alig akartam hinni a fülemnek. Hogy nekem? Pénzt? Verekedésért? Na, végre! Válaszoltam is neki izibe:
- Jóhogy ember! De mint Leonidas a 300-ból a küldöncöknek: This is Sparta! Én meg: Jó-hogy-ember!
Tetszett a palinak a hozzáállásom, ezért meg is beszéltük a részleteket. Na, itt bújt ki a szög a zsákból. Kiderült, hogy nem is meccsről van szó, csak ugye átvitt értelemben meccs. Ugyanis egy befuccsolt vállalkozó tartozott neki 500.000 Ft-tal valami közös projektből. Azt kellett jól szétbombázni, mert nem akarta a tartozást kifizetni. Szóval vele kellett "meccselnem". Ha megnyerem a meccset, akkor a pénzt felezzük! Az alku úgy szólt, hogy oda megyünk hétvégén ehhez az emberhez és megkérdezzük, hogy fog-e fizetni most, vagy ha nem most, akkor azonnal is jó lesz. Sukár cshávó persze már előre tudta, hogy az ember válasza nemleges lesz, de figyelmeztetett is: hogyha meghallom azt a szót az ember szájából, hogy nem, akkor vegyem azt úgy, mint a meccs elejét jelző gongot és addig abba ne hagyjam, amíg az igent nem hallom, az lesz a meccs végét jelző gong.
Hmmm... egyszerűnek tűnt a feladat és igen jó haszonnal kecsegtetett. Közben megérkeztünk szeretett városunkba a busszal. Leszálltunk, telefonszámcsere és megbeszéltük, hogy mikor és hol találkozzunk a hétvégén.
Így is történt. Beültem sukár cshávó igen meggyőző kocsijába, és pár sarokkal feljebb megálltunk egy nagy ház előtt. Megérkeztünk – mondta. Besétáltunk a bejárati ajtóig, ott csengettünk. Az ajtót nyitotta is a várt személy, de mintha tudta volna, hogy miért jövünk, már el is kezdett hőzöngeni sukár cshávónak, hogy mi a faszt keres a házában ilyen idegen gorillákkal, őt nem tudja semmilyen eszközzel rávenni arra, hogy fizessen stbstb. Na, a kurva anyját, gondoltam magamban, le is gorilláz itt ez a fazon, ordibál is velünk, mint valami hülyegyerekekkel, és még fizetni se akar. Úgy döntöttem hát önállóan, hogy az "őt nem tudja semmilyen eszközzel rávenni arra, hogy fizessen " című magánszámát, mintha az előzőleg megbeszélt és várt NEM válaszra asszociált volna.
Szóval, induljon a meccs! Paff! és már raktam is rá egy olyan tolót, hogy a bejárati ajtóból berepült a nappali kanapéjára, azt is meg a mögötte levő négy széket az asztallal és az azon levő poharakkal-üvegekkel együtt felborítva, eltörve, meg minden. Kurva gyorsan vége lett a meccsnek, mert mire odaértem már meg is szólalt a meccs végét jelző gong, az „igen fizetek” kijelentés. Legalább is akkor én arra véltem asszociálni az – előbbi kellemetlen landolásból nagy nehezen észhez térő – áldozat remegő kézzel felém mutatott hüvelykujjából. Utólag kiderült, hogy jól tettem. Valóban fizetési szándékát akarta kifejezni azzal a „Minden ok!” jelentésű nemzetközi jelzéssel. Csupán csak azért nem szólalt meg, mert nem tudott. Egész egyszerű oknál fogva: szerintem a mája épp akkor cserélt helyet az ádámcsutkájával. Ennyi. Na, fellocsoltuk az ügyfelet és sukár cshávó megkért, hogy várjam meg a kocsiban, had vegyék át még egyszer négyszemközt azt az elszámolási hibát, amit vétett a kis barátja.
Eleget tettem a kérésnek, gondoltam úgy is elvégeztem én már a dolgom. Kimentem, de nem sokkal utánam jött sukár cshávó is, aki beült a kocsiba, indított és elhagytuk a helyszínt. Megálltunk a házuk előtt, kiszálltunk, bementünk. Leültünk az asztalhoz, ennivalóval kínált, majd bontott egy pezsgőt. Nagyon ötletesen átadott egy aranyszínű érmet, amin egy ököl volt, majd egy vaskos kis borítékot. Kezet fogott velem, majd gratulált az első helyezéshez. És közben nevetett. Meg van az első sportolói tudásból szerzett bevétel! - mondta. Én vagyok a szponzorod. A borítékot kibontván nagyon megörültem, és én is nevetni kezdtem. Benne volt a megbeszélt 250 000 forint. A könnyen jött pénzt azonnal ki akartam élvezni. El is búcsúztunk, és megbeszéltük, hogyha lesz még ilyen, nekem fog szólni. Nem is kellett sokat várnom, pár hét múlva csörgött a telefonom. Sukár cshávó volt. Halló! Két nap múlva meccs lesz! Legyél ekkor meg ekkor, itt meg itt.
Ott voltam...
