A hosszú hétvége alatt csak nem nyugodtam, ég bennem a közlésvágy. Gyorsan eltelt, de legalább jól: előre megírtam egy több felvonásos lehúzás sorozatot, kicsit meditáltam és felszínre hívtam pár régi emléket is. Illetve, elhatározásra is jutottam: hamarosan lesz egy coming out-om. Csak előbb szeretném, ha az ügyvédem is jóváhagyná…
Most pedig jöjjön a valaha volt legnagyobb pénzügyi géniusz, a valaha volt legnagyobb pénzügyi anti-tálentum, egy igazi rótsild-reciprok története, akit utólag csak így neveztem el: a millió dolláros bébi.
Az ő története egy ékes példa arra, hogy hogyan vegyél palira szemtől szembe egy balfaszt, úgy, hogy ott sincs a házában, – de te igen – viszed a kápét, és mégsem tudja, hogy átbaszod. Jól hangzik?
Háttér: ekkor töltöttem be a 17. életévemet saccperkábé. Volt egy haverom, egy majdnem korombeli gyerek, idősebb volt nálam 3-4 évvel. Rendes kis gyerek volt a maga módján, de a szülei elég gazdagok voltak és ezt igencsak sulykolták a gyerekbe is.
Szóval amúgy egy nagyképű faszfej volt, de mindig volt pénze, meg minden. Ezért spanoskodtam vele. Viszont eljött egy pillanat, amikor akaratunk ellenére ennek a spanoskodásnak vége szakadt. Ugyanis kiderült, hogy a szülők máshol kaptak munkát és – igaz, csak ideiglenesen – elköltöztek. A későbbiekben bántam is, hogy nem csináltam belőle lóvét, de akkor még nem terjedt ki a figyelmem egy esetleges haszonszerzési akcióra. De egyszer csak, hogy esett, hogy nem:
Egyik délután elindultam otthonról 5000 forinttal a zsebemben és a fejemben anyám utasításával, hogy milyen cigiből mennyit hozzak. Leküldött cigiért magyarul. Battyogtam lefele és közvetlenül a bejárati nagy ajtón loholt be spanom, hogy pont hozzám jött, mert bukott valami 40-50 ezret egy gépen itt nem messze és kérni akart volna tőlem kölcsön ötezret, hogy hátha visszanyeri.
Na, én meg ott álltam öt ronggyal a kezemben pont, hát azt mondtam: ok! Mentem vele, de mondtam neki, hogy ha felmegy a gépen, akkor vegye ki és azonnal adja vissza, mert anyám pénze. El is indultunk, nagy reményekkel, hogy na, majd most nyerünk, meg minden. Persze! 5 perc alatt lebuktuk az egészet és elindult a kattogás, hogy honnan szerezzük vissza legalább anyám pénzét, hogy ne legyen cirkusz. Mentünk mindenfelé, égen-földön jártunk, de nem sikerült semmi. Már lassan a remény is meghalt, mikor is figyelmes lettem arra, hogy ismerős környéken vagyunk...
Méghozzá nagyon is ismerős környéken... há-há-hááá! Ez az a környék, ahol sokat pörögtem én nem is sokkal ezelőtt... a körül legutóbb, mikor gazdagék elléptek. Egyből eszembe jutott a régi spanom, a gazdag kis seggfej, akit le se tudtam venni akkor rendesen. Na, mondtam itt a nagy lehetőség, hogy megkérdezzem tud-e segíteni vagy valami. Ahogy közeledtem az agyam legmélyebb bugyraiból előrángatott GPS koordináta irányába, úgy lankadt a kedvem, mivel lassan eszembe jutott, hogy már elköltöztek. Kész, reménynek vége. Nem nagyon tudtam, hogy mit is tehetnék, de nem akartam tovább feszegetni kíváncsiságom határát, hogy most mi lesz, mi nem, meg épp oda is értem a kapuhoz, szóval próba cseresznye alapon becsengettem. Kis várakozás után, nem kis meglepetésre kinyitotta a remélve várt személy, a régi kis spanom a kaput. Nagy örömmel, kérdésekkel, mosolyogva fogadott. Én meg hi-hi-ha-ha, csak pislogtam, mint hal a szatyorban, alig akartam elhinni. Bekísért a szobájába, közben el kezdte mesélni az elmúlt fél évük történéseit, a költözést meg a visszaköltözést … menet közben senkivel nem találkoztunk a házban.
Leültünk és megkérdezte, hogy minek köszönheti látogatásom. Én meg elmondtam neki szépen, hogy tudom, rég találkoztunk, de ugyanolyan barátsággal fordulok felé stb... Kellene kölcsön 5 rongy, mert anyám pénze oda van. Tudna-e segíteni esetleg? Hát kicsit húzogatta-vonogatta magát, de aránylag azért segítőkészen, megértően azt válaszolta, hogy hát sajnos nem tud segíteni, pedig nagyon szívesen tenné, de az a baj, hogy az összes pénze külföldi valutában van. Ami ugyan itt van a szobában, ott fent abban a kis ládában, mutatott felfelé a szekrényre. De mit tudnánk azzal csinálni? – kérdezte lemondóan.
Na, ne félj öccsém, én tudtam mit kell csinálni. Kérdeztem egyből, hogy milyen valuta? Mennyi? Erre ő nagy örömömre azt felelte, hogy nem tudja, mert az apja intézte, ebben van neki meg a nővérének a nyári egy hónapos londoni utazásának a teljes ára, de ő nem ért a külföldi valutákhoz, így nem tudja, hogy mennyi, meg melyik milyen pénz. Na, mondom magamban, királyság! Löktem a rizsát, hogy így nem tudom, úgy nem tudom mi mennyi. 1 dollár akkor, asszem olyan 220-230 Ft körül volt, az angol font meg olyan 270 körül. (A WIKIPEDIA szerint 17 éves korodban (2002-ben) a dollár árfolyamának alakulása 258 forint volt éves szinten, átlagosan, az MNB honlapja szerint pedig az angol font 380 forint körül mozgott. – a szerk.) Na, balfasszal levetettem a ládát, kinyitotta és a tartalom kinyílt, mint egy rózsa. Mai napig nem tudom pontosan mennyi is volt benne, de a végén kiderül majd egy viszonyítási alap.
Hirtelen felindulásból belecsíptem a bimbók közepébe és néztem: csupa zöld színű pénzek és belepörgetve a szirmokba 20,50,50,50,50,50,100 számokat láttam. És a többit akkor még nem is láttam.
Nyah – nyögtem fel – ez itt összesen 20 dollár, pont elég az ötezerhez, hogy visszaadjam. Szépen megköszöntem, balfasz visszatette a kis ládát és megbeszélve, hogy holnap hozom vissza a pénzt, eltávoztam.
A sarkon várt a spanom, már messziről látta a menésemen, hogy jó a pálya. Nevetett hangosan és kérdezte: Mi van? Mennyi? Én meg bevillantottam neki a „zöldhasúakat”. Hirtelen fel se fogta, hogy mi az, csak mondtam neki, hogy fogja a telefonom és hívja a taxisunkat, Z.-t. Z. ott is termett nyomban, mert tudta, hogy ha mi hívjuk, akkor valami nagy lóvé van. Beugrottunk a kocsiba és én mondtam, hogy hova menjünk. A belvárosban nagy volt a nyüzsgés, elvégre is hétköznap kora délután volt. Kiszálltam a taxiból, hogy senki semmit ne lásson, vagy két sarokkal feljebb, bementem egy bankba és kihasználva testi adottságaimat, mint egy felnőtt ember, ledobtam a szirmokat és kértem a beváltásukat. Minden rendben volt.
Elvették a pénzt, átszámolták számológéppel és csak bummm-bummm-bummm, pakolták lefele a tízezreseket. 140 ezerig számoltam, aztán dobáltak még rá pár tízest meg ötöst meg aprót és mondták, hogy tessék parancsolni - kábé 350.000 forint ütötte a markomat; 1270 dollárt és 240 angol fontot váltottam be. Nagy vagányan hazavittem anyámnak a cigit, meg a visszajárót ötezerből. Ő kiabált, hogy hol a picsába voltam eddig, azt se tudták mi van. Én meg leszartam mindent, fogtam és húztam lefele a taxihoz, mondtam, hogy a legfullossabb helyre vigyen minket. Elmentünk egy nagy butikba, felöltöztünk, új mobil, új ruha, új cipő. Ez az! Aztán este meg ...
Másnap reggel, ahogy észhez tértem, találkoztam spanommal és összedugtuk a fejünket, hogy hogyan hiúsítsuk meg a teljes londoni nyaralást!
De ez már a folytatás lesz.
